A mi mandulafánk

2022. március 10.

Nálunk mindig van miről írni, hiszen nemzetközi szinten elismert idegtudományi kutatóintézetben dolgozunk, több munkatársunk is kutatási területének legjobbjai közé tartozik. Mégis, a márciusi cikkek egyike mindig a virágzó mandulafáról szól.

Az egész Benkó Gabi miatt van, én csak belecsöppentem, mondhatnám, ha bíró elé idéznének. Úgy emlékszem, a honlap akkor még csak az intézet munkatársai számára volt olvasható, és csak itt érdeklődtek, milyen mandulafáról is írtam. Ekkor tanácsolta azt valaki, hogy menjek el inkább valami jobb újsághoz dolgozni, minek töltöm itt az időmet. A tanácsot későinek találtam megfogadni, különben sem garantálta semmi és senki, hogy másutt nagyobb sikereket érek el, így maradtam, ahogy a mandulafás cikk is az éves cikklistában.
A mandulafa a mandulafák általános szokása szerint, ijesztő hidegekben is nekiállt rügyezni, mintha nem az időjárásra, hanem a naptárra ügyelne - február vége, rügyezés indul, március első hete, virágzás! - de csodák csodájára, valahogy mindig túlélte a fagyos éjszakákat, reggeleket, ahogy az egyre perzselőbb nyarakat, a két négyzetméternyi, keményre taposott földjén is átmenő motorokat, véletlenül lehullott, aztán össze nem szedett szemeteket, vastag ágai levágását, mikor az emberek úgy vélték, azok veszélyesek lehetnek a vezetékek miatt, és júliusban már érett, ízes mandulát lehetett alóla szedni, néha több kilónyit is, és a következő tavaszig is maradt a fán is belőle, ha nem voltak erős viharok.

A járvány nem érintette, de még az építkezési terveken is úgy tűnt, nem jut majd a daliás, madárfészkekkel teli jegenyefák sorsára, ahol áll, odáig nem ér majd a fakivágásokkal kezdődő területrendezés. A tavaszt, a reményt és az állandóságot jelentette egészen egy viharos februári hétvégéig. Ki tudja, szombaton történt-e vagy vasárnap, de hétfő reggelre a kidőlt fa sokkoló látványa fogadta a parkoló felől érkezőket.

Ha nincs körbe betonozva, és nem az őt két oldalról is határoló épületek egyikének tetejére dől, gyökere teljesen kiszakad, és talán menthetetlen is lesz, így "csak" a fele gyökere szakadt ki és szét, és a törzse repedt meg a gyökér felett vagy fél méter hosszan. Amint lehetett, ment is a telefon a növénydoktornak vagy kertésznek, és délutánra ugyan csak a torzója maradt a mi gyönyörű fánknak, de újra állt. Miután egy kivételével minden vastag ágát lefűrészelték, mint menthetetlent, amennyire az évek során emiatt-amiatt köréje öntött beton engedte, visszatámogatták a földbe és meg is locsolták. Mert ugyan voltak, aki kimondták volna rá a szentenciát, hogy ennek annyi, úgysem lesz belőle már semmi se, eddig se sok haszna volt, a többség azt akarta, megmaradjon, ahogy azt akarta a kertész is. Ő rögtön tudta, hogy régi, értékes fajta mandulafáról van szó, és értelme van az erőfeszítésnek, még ha csak augusztusig tart is ki, mert akkor már lehet majd róla szemet venni, és ha nem is itt nálunk, de egy-két új fácskában tovább élhet.

A mi fánk tehát áll, és lassan két hete már, hogy bimbózni, majd virágozni kezdett. Mivel meglehetősen hidegek a nappalok, az éjszakák pedig fagyosak, kicsit lassabban, mint szokta.
Igaz, fémszalag veszi körbe törzsét, melynek vége ugyanúgy a fától talán fél méterre se álló szín egyik betoncölöpéhez rögzül, ahogy annak a gumipóknak a vége is, mely az egyetlen megmaradt vastag ágon növő hosszú hajtásokat tartja egyenesen, az ég felé. Ez a legkevesebb, amit azért megtehet, amiért évtizedek óta foglalja a földjét, zárja el tőle az esőt, mondhatnánk annak a tárolónak vagy színnek, ha ember volna, de nem ember, és már embereknek sincs értelme szólni bármit is.

Legfeljebb annyit, hogy ha szürke már a föld a fa körül, ugyan tegyenek egy fordulót azzal a kis 5 literes se műanyag vödörrel, ami a madáretetőre van felakasztva, és locsoljanak rá egy kis vizet.

Talán nem csak a virágzásra maradt benne elég élet és élni akarás - egy mandulafától minden kitelik - de túlél augusztusig, és még tovább.

Még ha olyan szépnek, mint még tavaly is volt, többet már nem láthatjuk.