A mandulafa és én

Elismerem, a cím egyáltalán nem fest valami kedvező képet rólam, hiszen milyen jogon tolom magam itt előtérbe? Sokkal jobban hangozna, ráadásul úgy is igaz lenne, ha azt írnám, „a mandulafa és mi". De másképp érzem, mert sok éve már, hogy jóban vagyunk. Minden tavasszal lelkesen dicsérgettem, mikor virágzott, nyárutón-ősszel legalább olyan lelkesen szedegettem-eszegettem a mandulát, míg egyszer valami betegséget kapott, és azt hittem, ki fog száradni. Voltak, akik nem sokat adtak volna már érte, de gondnokunk egyeztetett az igazgatósággal és kihívhattunk egy növénydoktort. Ő rendbe szedte, és azóta is rendszeresen gondozza. Én pedig hivatalos megbízás nélkül is úgy érzem, felelős vagyok érte.

Az intézetünkhöz tartozik, ugyanúgy különleges, mint a kutyánk, vagy mint a macskák. A mienk.
A kutyát etetni, itatni, rendszeresen orvoshoz vinni, sétáltatni kell. A macskát – belőlük már kettő is van, az újabb egy gyönyörű vörös – etetni szintén kell, erre igényt tart, és lehet válogatós is, de a macska nem kutya, mint azt a Nobel-díjas T.S Eliot oly világosan kifejtette. Sétálni nagy szerencsénkre magányosan szeret, mint azt egy másik Nobel-díjas, Rudyard Kipling írta meg egyik csodálatos állat-meséjében.
A mandulafákat leginkább csak itatni és évente gondozni kell, és még akkor is helyben maradnak, ha a szél kifordítja őket a beton alól is. Ahogy a mienkkel tette.
Írtak nevezetes költők szépeket mandulafákról is, de Nobel-díjas keresése helyett maradok a mi Janus Pannoniusunknál, aki itthon bizony fázott Itália melegebb időjárása után, és talán emiatt is volt olyannyira együttérző a hóban virágzó kis mandulafával, hogy verset is írjon róla. Talán még ma is tanítják a gimnáziumokban, pedig - bár tagadhatatlan, hogy innovatív - mi haszna van egy versnek, mi a költészetnek? Úgy általában és különösen manapság? Miért jó napról napra figyelni egy virágzó fát? Befogadni egy elkóborolt, kissé túlsúlyos, de barátságos kutyát? Pénzzel egyik sem mérhető.

Jövök be reggel a hátsó kapun, és amint beszerencsétlenkedem a biciklimmel, az első tekintetem mindig a fáé, különösen így tavasz táján, illetve idén már januártól, amit tavaszi hónapnak a legnagyobb jóindulattal sem lehet nevezni. Mert mit láthatott mindenki, aki nem célegyenesen indult az átjáró felé, hogy minél hamarabb megkezdhesse fontos munkáját? A mi, épp egy éve szél által majdnem kidöntött, csak a szemben lévő tetővel megtámasztott, megcsonkított, eltorzított, megsiratott és majdnem elsiratott öreg mandulafánk, melynek vastag ágait tövig kellett vágni, de megmaradt, mi több, egész sok és jó ízű termést hozott, most fiatalos virgoncsággal és meggondolatlansággal, már januárban második felétől rügyekkel volt tele, és attól lehetett tartani, két melegebb nap még és virágba borul. Szép, szép Janus Pannonius verse a hóban álló mandulafáról, de inkább ne lássak ilyet.
Mondogattam is neki naponként, miközben szertartásosan megveregettem a törzsét, mintha ló lenne – lovunk még nincs - hogy ne legyen már ilyen meggondolatlan, olyan hideget kaphat a nyakába, hogy arról kódul, természetesen nem hallgatott rám. (A kutya se szokott.)
Már két hete, azaz még javában februárban, néhány melegebb napot követő hideg reggelen, egy kinyílt virágot láttam az egyik középső ág legtetején. Egy fecske ugyan nem csinál nyarat, de ahogy egy fecske sem utazik egyedül, a mandulavirágok közt is csak verseny, ki lesz az első. Így aztán nem egészen két hét múlva, március 4-én, azaz épp négy nappal a meteorológiai tavasz kezdete után, hogy megint csak neki legyen igaza, bár a szél hideg volt még, de a Nap már éreztette erejét, az egész mandulafa virágban állt. Ha nekem nem hiszi valaki, kérdezze meg Sziszit. Ő is megnézte és tanúsíthatja. Azt ugyan valószínűleg nem látta, mert számára túl magasan volt, hogy a virágok egyike - másika körül még valamiféle zümmögők is röpdöstek. Az, hogyan és hol teleltek át és találták meg a mi mandulafánkat, még annál is nagyobb talány számomra, mint hogy honnan tudta ez az öreg fa, hogy itt a virágzás ideje? Mert mondhattak a meteorológusok havat vasárnapra, itt ugyan nem volt. Fagy sem. Békéscsabán, ami jóval délebbre van tőlünk, bezzeg vastag hó borította a tetőket szombat reggelre - bár délre elolvadt ott is.
Van intézet, ahol kutatási téma, mi módon képesek növények, állatok előre érezni a tavaszt. Nekünk itt van ez a virágba borultan még csonka formájában is gyönyörű fa, melynek szépségét még az is elismeri mindig, aki lehajtott fejjel menne el mellette, ha fel nem hívnánk rá a figyelmét.
Most is érdemes átmenni abba a szűk és kietlen hátsó udvarba, mert a fa idén annál szebb, mint most, már nem lesz.